65 éve áll a Petőfi-kilátó a Bálványon

Összeállította: Garadnay Sándor (a Répászky Ernő-Répászky Lipót: A Borsod-Miskolci turistaság története II. 1945-1970. lektorálás alatt álló könyv felhasználásával).

A jelenleg az országban legmagasabban működő kilátó építésének és fenntartásának története a II. világháború utáni években kezdődött. A diósgyőri turisták korábban a Magyar Turista Egyesület Diósgyőri Osztályaként tevékenykedtek. 1945-ben a megszüntetett MTE helyett a Diósgyőri Vasas Testgyakorlók Köre Turista Szakosztályaként tovább működő szervezet a kezdeti nehézségek ellenére hamar rendezte sorait, és a turistaélet fellendült. A diósgyőriek ott folytatták, ahol a világégés előtt is tartottak. A bükki turizmus kiszélesítéséért turista objektumokat hoztak létre a Bükkben. Az első ilyen nagyszabású lépésre 1948-ban került sor. Már megalakulásuk óta dédelgetett álmuk volt, hogy a Bükk arra alkalmas pontjain kilátótornyokat állítsanak fel. Most a 48-as szabadságharc centenáriuma adta lehetőséget igyekeztek kihasználni. Igaz kissé későn, csak az év eleji taggyűlésen született meg az ötlet. Az első hír a szakosztály éves Túrakönyvében jelent meg.

PETŐFI- ÉS KOSSUTH-TORONY A BÜKKBEN

„Szakosztályunk január 16-iki taggyűlésén felvetődött az a terv, hogy az 1848-49-es szabadságharc lánglelkű költőjéről, Petőfi Sándorról és nagynevű szónokáról, Kossuth Lajosról elnevezett kilátótornyokat emeljünk a Bánkút melletti Bálvány 956 m-es és a Borovnyák 946 m-es csúcsain. A centenáris év eme két diósgyőri turista alkotását a tagok önzetlen turistamunkájával és áldozatkészségével akarjuk megoldani. Erre a célra elkértük a Diósgyőri Vas és Acélgyár Igazgatóságától az újgyári 20 méter magas jelzőtornyot és az ugyancsak Újgyárban lévő használaton kívülálló 10 méter magas volt légvédelmi ütegállást és lőszertornyot, hogy ezek a volt háború céljait szolgáló alkotmányok most a Bükk két legszebb kilátóhegyén a békét és a turista akarást hirdessék.”

A DVTK turistái nem késlekedtek, gyorsan elkészültek az első tervek. Még a tél folyamán megkezdték a három torony lebontását. A feladat elvégzésére kéréssel fordultak a turistákhoz:
„…kéréssel is fordulunk Tagtársainkhoz, hogy a tornyok leszerelési, kiszállítási és felszerelési munkáinál legyenek segítségünkre, ki önkéntes munkájával, ki pedig adományával.”

Már ekkor is nyilvánvaló volt, hogy a centenárium napjára, március 15-re a kilátók anyagainak biztosítása, kiszállítása és azok felépítése lehetetlen feladat, mégis végezték munkájukat. Kimerítő munka volt a téli hidegben a csővázas tornyok bontása, a csőanyag méretre vágása, azok tervszerinti rendezése. Ekkor vált ismertté, hogy a nagyméretű csőanyag kevésnek bizonyul. Egyébként idő és pénzhiánnyal is küzdöttek, ezért a Borovnyák Kossuth-kilátójának felépítéséről már ekkor le kellett mondaniuk. Az eredeti tervek szerint ez a torony lett volna a magasabb, részben, mert ez 10 méterrel alacsonyabb helyre épült volna, részben pedig, mert itt a környező fák 15 méter magasak voltak. Ezért ide legalább 20 méter magas tornyot kellett volna építeniük.

Nagy lendülettel folyt a munka. A tervrajzok alapján a bontott csövek méretre vágását Kádas István, Varga István, Szeghy Béla és mások végezték. Mindig akadt segítő kéz, akik a gyár udvarán kezelték, rendezték a szaporodó csőanyagot. Mire megérkezett a tavasz, minden alkatrész rendelkezésre állt. Az erdei utak felszáradtak, következhetett tehát a helyszínre történő kiszállítás. Ez sem volt egyszerű. Igaz, ehhez ismét segítségükre sietett a turistákkal szimpatizáló gyárvezetés. A gyári teherautókat rendelkezésükre bocsájtották. Az akkori utakon a kocsik nehéz terheikkel megrakodva, csak Bánkút alá, az úgynevezett „harmincperces útig” tudták a kilátó anyagait felszállítani a hegyre. Innen nem volt más, kézi erővel kellett a Bálvány csúcsáig eljuttatni a csöveket és a többi építőanyagot. Úgy tervezték, hogy két alkalommal juttatják ki a szükséges anyagokat a helyszínre. A két fordulóhoz 150 fős létszámigénnyel számoltak.

A feladat példátlan odafigyelést, szervezést igényelt. A munka irányítói, a szakosztály vezetése mindent előre megszervezett.
A feladat elvégzésére a turistatársak és a gyár dolgozói felé további kéréssel, felhívással éltek:
„Felkérjük Tagtársainkat, hogy hívásunkra önkéntes munkájukkal siessenek minél többen segítségünkre, hogy egyesült erővel valósítsuk meg szép terveinket. Akik nem tudnak önkéntes munkával segítségünkre lenni, azokat kérjük, hogy adományaikkal támogassanak bennünket. Minden üzemnél és hivatalnál megbízottainknál gyűjtőívet fektetünk fel, kérjük ezeken az adományaikat előjegyezni... Bízunk Tagtársaink áldozatkészségében és abban, hogy amikor segítségüket kértük, pl. Bánkút többszöri építésekor, egy emberként álltak mellénk anyagi és erkölcsi támogatásokkal. Most sem szeretnénk csalódni Tagtársainkban. Meg kell mutatnunk turista akarásunkat, amikor ilyen maradandó emléket akarunk állítani a 48-as szabadságharc hőseinek. Úgy legyen! Munkára fel!”

A kérés nem maradt válasz nélkül. Tömegesen jöttek a miskolci, diósgyőri turisták, gyári dolgozók. Pedig a feladat nem volt egyszerű. A 25-30 kg-os csöveket, egyéb alkatrészeket előbb egy erős emelkedőn a turistaházig kellett kézben, vállon felcipelni, majd innen egy második szakaszban ugyanígy a Csurgói erdészházig. Ám az út legnehezebb szakasza csak ezután következett. A Csurgó-réten átvágva a Bálvány meredek oldalán további, mintegy 120 méter szintkülönbséget kellett leküzdeniük.
Babcsán Laci bácsi édesapjával együtt vett részt a nagy munkában. A 83 éves turista néhány évvel ezelőtti elbeszéléséből tudjuk, hogy itt a legnehezebb szakaszon az egyre meredekebbre váltó emelkedőn haladó turistaösvény gazos, sziklás, köves volt. Az eddig is kimerítő cipekedést följebb már a jókora bükkfák is akadályozták. A fák között itt már két-két ember vitte a csöveket. Sokszor csak függőleges helyzetben tudtak velük előrehaladni. De a turistáknak nem volt akadály. Többen is voltak, akik a teljes utat naponta kétszer, néha háromszor is végig kínlódták. Volt közöttük olyan idősebb turista is, akinek ez nem volt új dolog, hiszen már az 1930-ban épült turistaházhoz is kézben, hátizsákban hordta a téglát, sódert, építési anyagot Bánkútra.

Májusra a kilátótorony anyagai a csúcson voltak. Megkezdődhetett az összeszerelés. A munka irányítója az ezermester, több más létesítmény létrehozásánál is jeleskedő Szeghy Béla volt. Első feladatként a csúcson álló (eddig alkalmi kilátóként is használt), düledező, fa háromszögelési pontot kellett elbontani. Ezt követte a kilátó alapméretének megfelelő területen a sziklás, köves talaj vésőkkel, kalapáccsal, csákánnyal vízszintesre faragni és az alapok gödreit kivésni. Mire végeztek mindezzel, már május vége volt. Az idő sürgetett, mert a vezetés július közepére tűzte ki a kilátótorony avatását. Ezért a munka váltásokkal, még rossz idő esetén is folyamatosan haladt. Minden szakmunkára volt megfelelő szakember. Aki nem tudott szakmunkát végezni, az építők kiszolgálásában segédkeztek. Anyagokat rendeztek, szerszámokat hordtak, étellel, itallal, látták el őket. Sokszor a családtagok is ott serénykedtek körülöttük. Hétvégeken egész majálisjellegűvé vált az építkezés. Bográcsozás, nótaszó, vidám hangulat uralkodott a csúcson.

Lassan, de emelkedett a torony. Átlagban kétnaponta sikerült egy méterrel növelni a magasságát. A nagy munka végül rendben, teljesen befejeződött. A 16 méter magas, kétszintes, gúla alakú kilátótorony elkészült. Megtörtént a műszaki átadás és jöhetett az ünnepélyes felavatás.
Július 11., vasárnap volt a nagy nap. Ez olyan ünnepe volt a DVTK turistáinak, mint annakidején a Bánkúti turistaházuk felavatási ünnepe. Ám az időjárás most nem volt kegyes hozzájuk. Napok óta kellemetlen erős szél fújt a csúcson, így az ünnepelt torony zászlódíszbe öltöztetése nehézségekbe ütközött. A kilátótorony első emeletéig még nagy nehezen sikerült a nemzetiszínű zászlók felerősítése, de a felső rész további feldíszítésére nem mertek vállalkozni. De ekkor jött az egyik leglelkesebb, legbátrabb ifjú kilátótorony építő, Németh Álmos. Ő nem törődve a viharos erejű széllel és a torony kilengésével, a legnagyobb zászlóval egészen a torony csúcsáig mászott és sikerült felerősítenie a trikolort. Bátor tettét a lent állók előbb nézni sem merték, majd a sikert látva felharsant a taps.

Az avatóünnepséget is gondos szervezés előzte meg. A történeti hűség kedvéért, tiszteletünk jeléül álljon itt most azok neve, akik már napokkal előbb elkezdték a szervezés nehéz feladatát. Az Ó-gyárban Csiki Oszkár és Várszegi Béla, míg az Új-gyárban Szeghy Béla és Nagymajtényi Lajos vállain nyugodott a szervezés felelőssége.
Bánkúton már szombat estére megtelt a turistaház lelkes turistákkal. A ház udvarán tábortűz mellett műsoros estet rendeztek az ünneplők számára. Vasárnap kora reggel pedig a megye majd minden szakosztályának tagjai útnak indultak, hogy együtt ünnepeljenek a diósgyőriekkel. A vasgyári garázsból 6 órakor indultak a lócákkal felszerelt teherautók. A Garadnáig közlekedő 6.20-as kisvonaton is fürtökben lógtak a szerencsésebb turisták. A végső gyalogos szakaszon sokszor harmonikaszó kísérte a virágcsokrokkal, zászlókkal érkező lelkes turistacsoportokat. Igazi ünnepi hangulat uralkodott a hegyen.
A vasárnap délelőtti avatóünnepségen megjelent Herczegh Ferenc, a gyár vezérigazgatója is. Az MTSZ is több vezetőségi taggal képviseltette magát, de Borsod megye minden részéből érkeztek a társ turista szakosztályok küldöttei.

Közvetlenül az ünnepség előtt került fel a toronyra a Petőfi Sándor domborművével ékesített öntöttvas emléktábla. A délelőtt 11 órakor kezdődő avatóünnepség alaphangulatát – Cserhalmi Lajos által elszavalt – a névadó költő „A hegyek között” című verse alapozta meg. Az ünnepi avatóbeszédet a DVTK Turista Szakosztályának nagytekintélyű elnöke, Balogh Ferenc mondotta. A programban a turista egylet egyik alapító tagja, Vanger Vilmos tett visszaemlékezést a csaknem húsz éves szakosztály küzdelmes, de eredményes tevékenységéről. Az ünnepélyességet a vasgyári zenekar fellépése és a Vasas Dalárda ünnepi műsora keretezte. Az ünnepség végül egész napos ünneplésbe, vígasságba ment át. A megjelent nagyszámú turistaközönség ellepte a kilátót és környékét és önfeledten ünnepelte a diósgyőri turisták legújabb alkotását.
A Bálvány csúcsán pedig – mint a turisták hősies, önzetlen összefogásának kézzelfogható bizonyítéka – állt és 65 éve áll a Petőfi-kilátótorony.



A Petőfi-kilátót természetesen nemcsak felépíteni, de annak fennállásáról a későbbiekben gondoskodni is kellett. Az időjárás és bizony a nem természetjáróhoz méltó viselkedés rendszeres karbantartást tett szükségessé. A kisebb munkák, javítások mellett olykor komolyabb felújításra is sor került. A turista összefogás szép példáját mutatja, hogy ezekből a munkákból a diósgyőriek mellett más szakosztályok tagjai is kivették a részüket.


Egy érdekes és a korra jellemző esemény az 50-es évekből. Abban az időben Kossa István, a „pipás miniszter” - egyben az Országos Természetjáró Társadalmi Bizottság elnöke, - kedvelt üdülőhelye volt Jávorkút. Egy nyári napon feleségével ott sétált a forrás környékén. Az éppen arra túrázó Balogh Feri bácsi, a DVTK szakosztályvezetője szóba elegyedett vele, majd kéréssel fordult hozzá, hogy lenne szíves, az új Petőfi-kilátó állagmegóvására festék kiutalásához segítséget nyújtani. A miniszter elvtárs megígérte és rövid időn belül intézkedett. Akkor így történtek a dolgok.


1966 nyarán került sor az első nagyobb felújításra a kilátón. A Borsodi Vegyész üzemi hetilap július 21-i számában olvashatunk róla:
„A tiszaszederkényi természetjárók szakosztályának lelkes fiataljai, élükön Balla Károly szakosztályvezetővel vállalták, hogy a Bükk hegység legmagasabb pontján, a Bálványoson (956 méter) levő, Petőfi Sándor nevét viselő acélkilátót újjáfestik, hogy a sok viharnak kitett acélszerkezetet megvédjék a korróziótól. A kilátó padlózatát, ami életveszélyessé vált, a DVTK lelkes természetjárói javították meg, hiszen eredetileg is ők építették a kilátót.”
Kiegészítésként megjegyzem, hogy a nehéz felújítási munkán – szabadságukat feláldozva – reggeltől estig tíz napon át dolgozott Borbély Imre, Mikolovics Dezső, Kövér József, Morvai József, Kiss Ferenc, Herczeg Ferenc és a Balla házaspár. E nagy munkában mellettük a borsodnádasdi és kazincbarcikai természetjárók is dolgoztak a kilátó megvédéséért.



1973-ban négyes jubileumra került sor. 150 éve született Petőfi Sándor, 100 éves a szervezett magyar természetjárás, 70 éves a Vasas Szakszervezet, és 25 éves a Petőfi-kilátó. Ezek kapcsán Bánkúton négynapos ünnepi táborozást rendezett a DVTK Természetjáró Szakosztálya. A június 24-i emlékünnepség során a kilátón egy újabb emléktáblát avattak.



Bár a kilátó 1950-től Heves megye területére esik, szívügyüknek mégis a borsodiak tekintették mindig. 1993-ban a DVTK jogutód nélkül megszűnt, így a Petőfi-kilátó fenntartását az utóbbi 20 évben  a  B.-A.-Z. Megyei Természetjáró Szövetség vette át.
A 90-es évek végére a kilátó állaga nagyon leromlott, padozata életveszélyessé vált. A Megyei Természetjáró Szövetség elkezdte keresni a lehetőséget a kilátó megmentésére. A felújításra ismét példamutató összefogás eredményeként került sor az Erdészeti szolgálat, Északerdő Rt., Bükki Nemzeti Park, Egererdő Rt., Nagyvisnyó település önkormányzata és a B.-A.-Z. Megyei Természetjáró Szövetség részvételével. A bruttó egy millió forintos felújítási költség felét az Erdészeti szolgálat Miskolci igazgatósága biztosította. A sajtótájékoztatóval egybekötött ünnepélyes avatás 1999. november 24-én volt.


2002-ben a VRAM Távközlési Rt. (a Vodafone Zrt. jogelődje) a Petőfi-kilátón történő antenna rendszer elhelyezésére hozzájárulást kért a BAZ Megyei Szövetségtől. A beruházás kapcsán a kilátó teljes átépítésére került sor, új megjelenéssel. A két fél 2002. december 4-én bérleti szerződést kötött. A hírközlő társaság bérleti díjat fizetett, mely megnyugtató módon biztosította a kilátó rendszeres karbantartását, fenntartását.


Tíz évig tartott a boldog békeidő. Sajnos az elődök a kilátóra tulajdoni bejegyzést nem tettek, így 2012 októberében – a nemzeti vagyonról szóló jogszabályra hivatkozva, mint a földterület állami vagyonkezelője – a Heves Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság jelentkezett a kilátó tulajdonjogáért. A BAZ Megyei Természetjáró Szövetséget felszólította a bérleti szerződés felbontására, melyet 2013. január 1-el ő kötött meg a Vodafon Zrt-vel. Következő lépésként 2013 júliusában balesetveszélyre hivatkozva lezárta a kilátó kétharmadát. Karbantartást, javítást nem végez. Bár a borsodiak azóta három padlóelemet kicseréltek, ám a kilátó sorsa továbbra is bizonytalan. De a remény, a Magyar Kormány és az MTSZ közötti stratégiai együttműködési megállapodás alapján tovább él a kilátó jogi helyzetének rendezésére, hogy a Petőfi kilátó még sokáig hirdethesse a turista összefogást és szolgálja a természetjáró tömegeket.

(Forrás: Turista Magazin)