A Petőfi-kilátó sorsa is rendezetlen

Története a II. világháborút követően kezdődött, amikor a háborús évekből hamar ébredő borsodi, diósgyőri turisták példás munkája révén felépült a Petőfi-kilátó. A 48-as szabadságharc centenáriuma adta a lehetőséget és a Diósgyőri Vasas T. K. Turista Szakosztálya vállalta, hogy erre az ünnepre – amely abban az évben emelkedett nemzeti ünneppé – maradandót alkot.

Az első hír a szakosztály éves Túrakönyvében jelent meg:


„Szakosztályunk január 16-iki taggyűlésén felvetődött az a terv, hogy az 1848-49-es szabadságharc lánglelkű költőjéről, Petőfi Sándorról és nagynevű szónokáról Kossuth Lajosról elnevezett kilátótornyokat emeljünk a Bánkút melletti Bálvány 956 m-es és a Borovnyák 946 m-es csúcsain. A centenáris év eme két diósgyőri turista alkotását a tagok önzetlen turistamunkájával és áldozatkészségével akarjuk megoldani. Erre a célra elkértük a Diósgyőri Vas és Acélgyár Igazgatóságától az  újgyári 20 méter magas jelzőtornyot és az ugyancsak Újgyárban lévő használaton kívülálló 10 méter magas volt légvédelmi ütegállást és lőszertornyot, hogy ezek a volt háború céljait szolgáló alkotmányok most a Bükk két legszebb kilátóhegyén a békét és a turista akarást hirdessék.”

A turisták nem késlekedtek, gyorsan elkészültek az első tervek. Még a tél folyamán megkezdték a három torony lebontását. Már ekkor is nyilvánvaló volt, hogy a centenárium napjára, március 15-re a kilátók anyagainak biztosítása, kiszállítása és azok felépítése lehetetlen feladat, mégis végezték munkájukat. Kimerítő munka volt a téli hidegben a csővázas tornyok bontása, a csőanyag méretre vágása, azok tervszerinti rendezése. Ekkor vált ismertté, hogy a nagyméretű csőanyag a két toronyhoz kevésnek bizonyul ezért a Borovnyák Kossuth-kilátójának felépítéséről már ekkor le kellett mondaniuk. Egyébként idő és pénzhiánnyal is küzdöttek, ezért a Petőfi-kilátó felépítése mellet döntöttek. A feladatatok elvégzéséért kéréssel fordultak a turistákhoz:

„…kéréssel is fordulunk Tagtársainkhoz, hogy a tornyok leszerelési, kiszállítási és felszerelési munkáinál legyenek segítségünkre, ki önkéntes munkájával, ki pedig adományával.”

A kérést tettek követték, így nagy lendülettel folyhatott a munka. A tervrajzok alapján a bontott csövek méretre vágását Kádas István, Varga István, Szeghy Béla és mások végezték. Mindig akadt segítő kéz, akik a gyár udvarán lekezelték, rendezték a szaporodó csőanyagot. Mire megérkezett a tavasz, minden alkatrész rendelkezésre állt. Az erdei utak felszáradtak, következhetett tehát a helyszínre történő kiszállítás. Ez sem volt egyszerű. Igaz, ehhez ismét segítségükre sietett a turistákkal szimpatizáló gyárvezetés. A gyári teherautókat rendelkezésükre bocsájtották. Az akkori utakon a kocsik nehéz terheikkel megrakodva, csak a Bánkút alatti, az úgynevezett „harmincperces útig” tudták a kilátó anyagait felszállítani. Innen nem volt más, kézi erővel kellett a csöveket és a többi építőanyagot a Bálvány csúcsáig eljuttatni. Úgy tervezték, hogy két alkalommal juttatják ki a szükséges anyagokat a helyszínre. A két fordulóhoz 150 fős létszámigénnyel számoltak.  A feladat elvégzésére a turistatársak és a gyár dolgozói felé további kéréssel, felhívással éltek:

„Felkérjük Tagtársainkat, hogy hívásunkra önkéntes munkájukkal siessenek minél többen segítségünkre, hogy egyesült erővel valósítsuk meg szép terveinket. Akik nem tudnak önkéntes munkával segítségünkre lenni, azokat kérjük, hogy adományaikkal támogassanak bennünket. … Bízunk Tagtársaink áldozatkészségében és abban, hogy amikor segítségüket kértük, pl. Bánkút többszöri építésekor, egy emberként álltak mellénk anyagi és erkölcsi támogatásokkal. Most sem szeretnénk csalódni Tagtársainkban. Meg kell mutatnunk turista akarásunkat, amikor ilyen maradandó emléket akarunk állítani a 48-as szabadságharc hőseinek. Úgy legyen! Munkára fel!”

Ez a kérés sem maradt válasz nélkül. Tömegesen jöttek a miskolci, diósgyőri turisták, gyári dolgozók. Pedig a feladat nem volt egyszerű. A 25-30 kg-os csöveket, egyéb alkatrészeket előbb egy erős emelkedőn a bánkúti turistaházig kellett kézben, vállon felcipelni, majd innen egy második szakaszban ugyanígy a Csurgói erdészházig. Ám az út legnehezebb szakasza csak ezután következett. A Csurgó-réten átvágva a Bálvány meredek oldalán további, mintegy 120 méter szintkülönbséget kellett leküzdeniük.


A 83 éves turista, Babcsán Laci bácsi néhány évvel ezelőtti elbeszéléséből tudjuk, hogy itt a legnehezebb szakaszon az egyre meredekebbre váltó emelkedőn haladó turistaösvény benőtt, sziklás, köves volt. Az eddig is kimerítő cipekedést följebb már a hegyoldalba nőtt bükkfák is akadályozták. A fák között itt már két-két ember, sokszor csak függőleges helyzetben tudta vinni a csöveket.  De a turistáknak nem volt akadály. Többen is voltak, akik a teljes utat naponta kétszer, néha háromszor is végig kínlódták. Volt közöttük olyan idősebb turista is, akinek ez nem volt új dolog, hiszen már az 1930-ban épült turistaházhoz is kézben, hátizsákban hordta a téglát, sódert, építési anyagot Bánkútra.

Májusra a kilátótorony anyagai a csúcson voltak. Megkezdődhetett az összeszerelés. A munka irányítója az ezermester, több más létesítmény létrehozásánál is jeleskedő Szeghy Béla volt. Első feladatként a csúcson álló (addig alkalmi kilátóként is használt), düledező, fa háromszögelési pontot kellett elbontani. Ezt követte a kilátó alapméretének megfelelő területen a sziklás, köves talaj vésőkkel, kalapáccsal, csákánnyal vízszintesre faragni és az alapok gödreit kivésni.


Mire végeztek mindezzel, már május vége volt. Az idő sürgetett, mert a vezetés július közepére tűzte ki a kilátótorony avatását. Ezért a munka még rossz idő esetén is folyamatosan haladt.


Lassan, de emelkedett a torony. Átlagban kétnaponta sikerült egy méterrel növelni a magasságát. Minden szakmunkára volt megfelelő szakember. Aki nem tudott szakmunkát végezni, az építők kiszolgálásában segédkeztek. Anyagokat rendeztek, szerszámokat hordtak, étellel, itallal, látták el őket. Sokszor a családtagok is ott serénykedtek körülöttük. Hétvégeken egész majálisjellegűvé vált az építkezés. Bográcsozás, nótaszó, vidám hangulat uralkodott a csúcson. A 16 méter magas, kétszintes, gúla alakú kilátótorony végül rendben, teljesen elkészült. Megtörtént a műszaki átadás és jöhetett az ünnepélyes felavatás.

A cikk folytatása itt olvasható.

Összeállította: Garadnay Sándor (a Répászky Ernő-Répászky Lipót: A Borsod-Miskolci turistaság története II. 1945-1970. lektorálás alatt álló könyv felhasználásával).