Kilenc és fél évtized tiszteletbeli elnökünk háta mögött

„Az Aranyjelvényes Túravezetők Klubja augusztus 26-ra szervezett egy kis meglepetés összejövetelt a születésnapom alkalmából. Szép számmal összegyűltünk, még a Dunántúlról is érkeztek kedves ismerősök. Én örültem nekik, ők örültek nekem- nagyon egyszerűen így volt kerek a közös élmény”-kezdi a beszélgetést Lajos bácsi.

A folytatásban már 1934-ben járunk, amikor a 9 éves kisfiú a rákospalotai Szent László Cserkészcsapat tagja lett. Valahol itt kezdődött el az életre szóló kapcsolat közte és a természetjárás között. A heti foglalkozások, a rendszeres kirándulások, az évente rendezett kéthetes táborok meghatározták a gyermek, később a felnőtt éveit. 21 évesen már nem őt, hanem ő irányított: cserkészparancsnokká nevezték ki. „Utólag visszagondolva nem is értem, hogy honnan volt annyi idősen annyi bátorságom elvállalni ezt a komoly felelősségvállalással járó kinevezést. Nyaranként 20-30 gyermekre kellett felügyelnem a nyári táborokban. A nehézségek ellenére azt tudom mondani,hogy sokat profitáltam a későbbi életem során a cserkészidőszakból, ami egyfajta életforma, világnézet volt. A legfontosabbat ott tanultam meg: napi egy jó cselekedet!

Amikor 1948-ban megszűnt a cserkészet, Lajos bácsit megkereste egyetemi társa és barátja, dr. Vízkelety László és feltette neki a kérdést: szeretne-e turista lenni? A válasz hamar megérkezett, így 1949. októberében csatlakozott az alig néhány hónappal azelőtt, márciusban alakult Budapesti Lokomotív Sportkör Természetjáró Szakosztályához. Tevékenységük a gyalogos, vízi, kerékpáros és barlangász túrázásra fókuszált, de emellett nagyon komoly eredményeket értek el a felvirágozóban lévő tájfutás, akkori nevén természetjáró terepverseny területén is. „A Lokomotív csapata mindig dobogós helyen végzett az évenkénti bajnokságon.  Amikor a lehetőségek engedték, elindultam egyéniben is. Így lettem 1952-ben az első országos bajnok.”

1957 márciusában a Sporthivatal létrehozta a Magyar Természetbarát Szövetséget (2016-tól Magyar Természetjáró Szövetség), amelynek tagjai a titkárnő kivételével mind önkéntes alapon, társadalmi munkában végezték a rájuk bízott feladatot.  Nem volt ez másképp Lajos bácsival sem: az V. kerületi Vendéglátó Vállalat ellenőreként napi szinten járta a kerületet, így rendszeresen útba ejtette az MTSZ irodáját és a cserkésztörvénynek eleget téve ott segített, ahol tudott. Mai napig jellemző aktivitása, érdeklődő jelleme vitte előre a ranglétrán: 1958-tól főállású irodavezetője, később titkára, majd elnökhelyettese, elnöke, ezután 1991-től tiszteletbeli elnöke lett az időközben többször átalakult, de napjainkban is tevékeny civil szervezetnek. „Úgy szoktam mondani, hogy 1958-ban hivatásos turista lettem. Már nem oda mentem túrázni, ahová akartam, hanem ahová kellett. A köz érdekét szolgáltam éjjel nappal, nem sajnáltam az időt a munkára. 15 szakbizottsággal dolgoztam együtt, rengeteg új dolgot találtunk ki. A célról sosem vettem le a szemem: minden lépés a hazai turizmus újraépítését szolgálta. Ugyanis 1873-ban létrejött a szervezett turizmus intézménye, 1913-ban annak első magyarországi szövetsége, amelyet aztán a háború és a különböző politikai érdekeltségek megszüntettek. Így részben a régi hagyományokra, részben egészen új alapokra helyezve elkezdtünk felépíteni egy rendszert. Tulajdonképpen ekkor vettem igazán hasznát a cserkészet során megtanultaknak: a szervezési-, a kommunikációs-, a kompromisszum és a vezetési készségnek, a rendszerben gondolkodásnak, a határozott fellépésnek. Ami pedig a legfontosabb: tiszteltük egymást.”

A természetjárás mellett elkötelezett tiszteletbeli elnök mindig is számíthatott öccsére és napjainkig is így van ez annak családjával.  A közös túrázás mellett jutott idő a nevetésre, játékra is. Sőt, ha bebizonyosodott, hogy Lajos bácsi térítette rossz útra a lurkókat, akkor az aprónép mellett bizony neki is jutott hely a sarokban.  

Hogy mi a titka az eltelt 95 évnek?

„Egyrészt úgy érzem, hogy a szerencsés természetemért mindenképp hálás lehetek. Nyugodt típus voltam mindig is, nehéz volt kihozni a sodromból. Nem őrjöngtem, ha kudarc ért. Ehhez társult egy aktív élet. Még most sem szeretek egyhelyben ülni. A mozgás a lételemem.

Emellett erős volt bennem az együttérzés. Egy nézeteltérés során például mindig megpróbáltam beleképzelni magam a másik helyzetébe, érzéseibe. Ez sokat segített az elfogadásban.

Harmadrészt azon kevesek közé tartozom, akiknek a munkája örömet okozott és nem bosszúságot. Természetesen voltak nehéz időszakok. De mindig volt bennem alázat, tisztelet és szeretet. A természet iránt és az embertársaim iránt.

Ami pedig a legfontosabb: minden nap jót tenni. E nélkül nem is tudom, hogy van-e értelme az életnek?”

A Magyar Természetjáró Szövetség tagszervezetei, bizottságai és munkatársai nevében jó egészséget, örömteli pillanatokat, új célokat és erőt kívánunk Lajos bácsinak!