Születésnapján köszöntjük a főállású turistát

Sanyi bácsi, miért tartod magad főállású turistának?

Azért, mert nekem a természetjárás töltötte és tölti ki az időm legnagyobb részét. Úgy szoktam mondani, hogy az előzmények határozták meg mindazt, amit elértem. Hogy mit jelent ez?

A történetem nem az első természetjáró szakosztályba lépésemkor felnőttként, hanem általános iskolás koromban kezdődik. Hatodikos voltam, amikor nyáron két hetet töltöttünk el Jávorkúton. Sátorban aludtunk, magunk készítettük el a szénazsák fekhelyünket, napközben a Svédfenyvest takarítottuk, este a tábortűznél figyeltük a szentjánosbogarak gyönyörű fényeit és mindent megtanultunk az idő alatt a fenyőről. Meghatározó indulás volt a természetjáró utamon ez a kéthetes tábor. Miskolci gyerek lévén ezután egyre többet túráztunk a tőlünk szinte karnyújtásnyira fekvő Bükkben. Magabiztos helyismeretre és túrázói tapasztalatokra tettem szert, így történhetett meg a diplomamunka befejezése után az is, hogy az osztálytársaimmal nekivágtunk egy hétre az itteni hegyeknek. Nomádként, az akkori felszerelésekkel jártuk a túraútvonalakat, patakban fürödtünk, sátorban vagy épp tornateremben aludtunk.

Aztán 1982-ben belecsöppentem a szervezett természetjárásba és 2020 tavaszáig (a járványügyi intézkedések bevezetéséig - a szerk.) végig aktívan részese is maradtam: elvégeztem a gyalogos, a kerékpáros és a vízi túravezetői képzéseket, ezeknek megfelelően vezettem túrákat belföldön és külföldön, részt vettem nemcsak a saját egyesületem, hanem a Magyar Természetjáró Szövetségben technikai és az oktatási feladataiban.

Túravezetői vizsgáztatás (fotó:Garadnay Sándor)

Szerintem józan ésszel, akaraterővel és rendszerességgel lehet elérni igazán nagy dolgokat. Az életemben akadnak jócskán olyan eredmények, amiket elsősorban ezeknek köszönhetek.

Például a vegyészmérnöki végzettségemet annak köszönhetem, hogy anno a kémia tanárom szerint én csak négyesre voltam képes a tantárgyból. Ez a fajta beskatuályázás egy fiatalt vagy visszavet vagy ellenkezőleg, elindít egy úton. Én az utóbbit választottam, és kellő elszántsággal felvértezve eljutottam a diplomáig.

Aztán a fiatalkoromat végigsportoltam: úsztam, vízilabdáztam, öttusáztam, vívtam, akadályfutó is voltam. Ezek mégsem az élsport miatt fontosak számomra, hanem mert ideje korán megtanítottak arra, hogy a rendszerességhez akaraterő kell. Kora reggel az uszodában voltam edzésen, aztán beültem az iskolapadba, délután ismét következett az edzés. Mondhatjuk úgy is, hogy akkor alapoztam meg azt a fizikai erőnlétet, aminek a természetjárás során mindig hasznát vettem, legyen szó magashegyi vagy vízi túráról.

A Tisza-tónál (fotó: Garadnay Sándor)

Sokszor próbáltak lebeszélni egyik vagy másik hegycsúcs megmászásáról, vagy épp egy vízitúra megszervezéséről az Ipolyon. Nem akartam elfogadni a nemet, mert a megfelelő körültekintéssel, a józan ész határán belül kitartással mindent el tudtam érni.

Az akaraterő mindennapos gyakorlására életem egyik legnagyobb élményét tudom példaként felhozni. 67 évesen Franciaországtól Spanyolországig végigjártam az El Caminót. 42 nap alatt, több mint ezer kilométert tettünk meg négyen. Minden egyes nap hajnalban keltünk és gyalogoltunk a nyár kellős közepén átlagosan napi 25 kilométert. Megpróbáltatásból jutott bőven, mégis szinte lehetetlen visszaadni szavakkal azt az élményt, amit átéltem fizikailag és mentálisan egyaránt. Olyan önzetlen szeretettel fogadták a helyiek a zarándokokat, amit máshol soha nem tapasztaltam meg.

Persze vannak olyan helyzetek, amikor az akaraterő és a rendszeresség kevés. Hiába az erő és a szívósság, a jó túravezetőnek tudni kell nemet mondani, ha a körülmények indokolják. Ilyen helyzetből is jutott bőven. Például a Magas-Tátrában vezettem túrát, amikor az időjárás annyira kedvezőtlenné vált, hogy inkább visszafordultunk. Akadtak résztvevők, akik nem értették a döntésemet, majdhogynem számon kérték azt rajtam. Én viszont felelősséget vállaltam értük, így nem tehettem ki senkit az életveszélynek.

Lényegében a tapasztalatunkra és a tudásunkra számíthattunk. A túravezetői képzésen megtanultuk elsősegélynyújtásból azokat az alapokat, amivel a könnyebb sérüléseket el tudtuk látni. Ha komolyabb volt a baj, akkor két lehetséges megoldás jött szóba. Mivel nagy létszámúak voltak akkoriban a túrák, így általában akadt közöttünk egy egészségügyi végzettségű szakember. Ha mégsem, akkor pedig ketten közülünk elmentek a legközelebbi településre és segítséget kértek.

Évek óta Kazincbarcikán élek, amit a járvány második hulláma óta el sem hagytam. Az erőnlétem szinten tartása miatt majdnem minden nap kimegyek vagy a közeli sportpályára, ahol időre teljesítek egy meghatározott távot, vagy az otthonomtól alig száz méterre lévő Bükkben túrázom másfél-két órát. Vagy egyszerűen csak kocogok. Mindemellett betartom az alapvető szabályokat, tehát kerülöm a tömeget, maszkot hordok és távolságot tartok.

A Magyar Természetjáró Szövetség elnöksége és munkatársai nevében szeretettel köszöntjük születésnapján Sanyi bácsit és jó egészséget kívánunk neki!

 

MTSZ Országos Központ

Borítóképen Garadnay Sándor a Júlia-alpokban