Archív cikk; tartalmát tovább nem frissítjük, így az elavult információkat is tartalmazhat.
Az interneten körözött felhívást meglátva jelentkeztünk, hogy a
LÁSS egyesületen keresztül jelentkezett látássérültek segítségére legyünk ezen a teljesítménytúrán.
Mivel a feladat számomra nem volt ismeretlen, így össze is dobtam egy időtervet, ami kevésbé "harcedzett" túrázók számára is megoldhatónak tűnt.
Akit hozzám osztottak be, telefonos beszélgetésünk alapján egy némi túlsúllyal rendelkező, túrázásban tapasztalatlan, viszont néha sportoló fiatalember volt.
A "rendkívüli" időjárásnak köszönhetően a vonatunk pontosan érkezett Tápiószelére, ahol mindjárt megtapasztalhattuk, hogy ha a beígért mínuszoknem is voltak oly zordak, de azért tél van, az nem vitás.
A rajt helyszínéül szolgáló művelődési házig 1.7 km-t kellett gyalogolni, így mindjárt be is lőttük a kényelmes menettempót.
20 perc alatt értünk a rajtba, ami már 5 km/h -s tempó felett volt, így már gondoltam, hogy ha nem jön közbe semmi, akkor a tempóval nem lesz probléma.
A vadonat új munkavédelmi bakancs miatt kicsit aggódtam, hiszen a beázás és az előbb utóbb elkerülhetetlen lábfeltörés prognosztizálható volt.
Végül az eredetileg elképzelt 8:30 helyett 8:38 perckor léptünk ki a pályára, és kezdtük meg a gyaloglatot.
Fiatal barátunknak mondtam, hogy haladjunk kényelmes tempóban, nem kell rohanni.
Persze a kezdeti lelkesedés miatt, alig győztem loholni.
Az első pontra 6.8 km megtétele után, 9:58-ra értünk, ami 5.1-es átlag, ittjól is esett az a narancs, amit kaptunk.
Innen 3.3 km. után érkeztünk Pokoltanyára 10:38-kor, ami a tervezett 11:05-höz képest igen csak jó részeredmény.
Nagyon jól esett a tábortűz mellett melegedni, hiszen így pihenni is tudtunk egy keveset, amire igen csak szükség volt.
Az első zokninedvesedési jelek itt kezdtek jelentkezni, de barátunk tisztában volt vele, hogy fejben dőlnek el a dolgok, tehát indultunk tovább.
A következő szakasz simasága sokat lendített a kedélyállapotunkon, egészen a Rózsás majorig.
Ide 13:05-volt tervezve, de már 12:15-kor kortyolgattuk a finom meleg teát és ettük a forró zsíros kenyeret.
Innen romlott az út minősége, és nehezen törtük a hóátfúvásokat. A Rékasi útnál nem találtunk pontőrt, és az út még nehezebben volt járható.
Itt már jöttek a kényszerpihenők, és holtpontok és kezdett előtörni a soha többet érzés is.
Máriácskánál sem volt pontőr, ezután egy masszív holtponthoz érkeztünk a túra 24. km-énél, ami ugyebár a vasútállomást beleszámítva már 25 km feletti távot jelent.
Némi meleg teával, és csokival sikerült 7 perc alatt úrrá lenni a helyzeten, de sorra értek be minket az eddig leelőzöttek.
Innen kezdődött a küzdelem, és a fejben dől el című felvonás. Az Abonyi útiponton kapott túrórudi is hirtelen bekapásra került, aztán végre hátat fordíthattunk a szélnek.
A havat viszont továbbra is taposni kellett, és nagyon lassan fogytak a hátralevő km.-ek.
A kegyelemdöfést a felüljáró próbálta megadni, barátunknak a térde is
kikészült, de fejben nagyon erős volt, így nekidurálta magát és ráfordultunk a célegyenesre.
A célba 16:08-kor értünk be, így 7 és fél óra alatt teljesítve a 33 km-t, az nagy cselekedet volt egy olyan embertől, akinek ez volt az első túrája, és gyenge látása mellett egyéb egészségügyi problémákkal is terhelt.
Le a kalappal!
Nem nagy összegekről van itt szó, mégis hatalmas segítséget jelent, hiszen sokaknak a nevezési díj is számít.
Biztos vagyok benne, hogy sokszorosan megtérül majd nekik lélekben.
(O.T.)
Ugyan úgy, mint nektek/nekünk segítőknek, akik azt a sok fáradt, mégis
mosolygós arcot láthatták.
( O. T. sporttárs engedélyével)
***
Szeretem az Alföldet, szeretem a téli Alföldet, szeretek a végtelen havas pusztában gyalogolni, ez nekem csupa szép emlékeket idéz. Nem véletlen, hogy mikor elkezdtem teljesítménytúrázni, az egyik vágyott trófeám a Téli Sóút volt, rögtön az elsők között - s mivel a már említett szépségeken túl nagyszerű és lelkes szervezőgárdát volt szerencsém megismerni ott, teljesen egyértelmű volt számomra, hogy legközelebb is ott a helyem, és újból és újból. A jó dolgokat nem lehet megunni.
Hetekkel előbb megküldtem az előnevezésem, ahogy a Szelekupára is - a túra előtti szombaton pedig olvastam az Index fórumban a Láss Egyesület felhívását, hogy néhány látássérült túratárs is szeretne elindulni, s lehetőség van kísérőnek jelentkezni. Egyfelől amúgy is készültem ide, másfelől, több okból is van némi hajlamom ilyesmire vállalkozni, így jelentkeztem az egyesület koordinátoránál, hogy egy főt szívesen végigkísérnék.
Jelentkezésem elfogadva, megkaptam egy család e-mail címét kapcsolatfelvétel céljából. Eredetileg úgy hittem, hogy a család nagyfia az érintett, de a levélváltás során kiderült, hogy éppen ellenkezőleg: a házaspár mindkét tagja vak, s olyan formációban indulnánk, hogy én az egyik szülőt, s az ép látású fiú pedig a másik szülőt kíséri a túrán.
Egyszerre három hőst ismerhettem meg tehát. Erzsin és Csabán túl, én úgy gondolom Balázs fiuk is az. Mindössze 13 éves (!) kora és filigrán testalkata ellenére felelős és erős felnőttként vezette szüleit és szinte az erejét meghaladó mentális és fizikai teljesítményt nyújtott az utolsó pillanatig, igazi bajtárs volt. Erzsi és Csaba pedig, a legsúlyosabb
látássérült kategóriában (teljesen vakként), vezetőkutya nélkül vállalkoztak életük első teljesítménytúrájára, mindjárt 33-on, és extrém télidőben.
Szóval, hogy extrém túra. Hogy miért is, az most ezekben a napokban (még) mindenki számára egyértelmű, az utókor számára jegyezzük meg: szibériai típusú hideget és óriási nagy hófúvást jósolt erre a hétvégére a meteorológia. Bár annyira talán nem volt vészes, potyogó fagyott verebekkel végülis nem találkoztam (vagy betemették őket a hóbuckák, mire arra jártam,
ki tudja?), de elsőbálozóink számára mindenesetre plusz nehezítést jelentett. Hogy őszinte legyek, szinte biztos voltam benne, hogy az időjárásjelentést hallva az alapítvány koordinátora, vagy maguk a túrázók lefújják a túrát, s akkor egyedül leszek kénytelen menni - de nem így történt.
Szombaton reggel tehát irány a Keleti, ahol először is Sanyira és a kutyájára lettem figyelmes. (Apropó, kutyák: számomra hihetetlen ezeknek a jószágoknak a kitartása és kötelességtudata, még normál körülmények közt is, nem egy ilyen túrán.) Leszólítottam gazdit és kutyáját, majd együtt elmentünk vásárolni. (Jó ötletnek bizonyult, mert ha már ott jártam, én is vettem egy kis üveg lónyálat, s képzeljétek: a multivitaminos Cappy nevű,
erősen cukros förmedvény, kabátom zsebébe rejtve, nem fagyott be a túra végéig sem, hanem amolyan jégkása formátumban kortyolgatható maradt Szolnokig.)
S lassan érkeztek az emberek, egyre többen lettünk, egyre vígabban, s végül az én társaim is megérkeztek. Ideje is volt már indulni a vonathoz. Sok hely volt (ki az az őrült, aki ilyenkor utazik, igaz?!), kényelmesen elhelyezkedtünk hát, jókat nevetgéltünk s - az ígéretemhez híven - Balázs számára hozott névnapos sütit eszegettük, háziasszonyhoz méltóan receptet
cserélgettünk (ööö... részemről ez így kezdődik: szemelj ki egy jó cukrászdát, cserkészd be és támadj..)
Tápiószele, séta a művházhoz, a helybéliek olykor nagy szemeket meresztettek a csapatra, hát még ha tudták volna, mi következik... a falusi ember ezt az időt úgy aposztrofálja, hogy a "kutyát is kár kizavarni", de a (teljesítmény)túrázó más állatfajta (bocs, csak a magam nevében természetesen.)
Gyors nevezés után indulhattunk is. Néhány kilométer után elfogytak mellőlünk a falu zajai, kiértünk a pusztába. Szerencsés, hogy viszonylag könnyű útviszonyokkal indult a túra, jó volt ez bemelegítésnek. Emlékeim szerint két nehezebb rész van, meséltem Erzsinek és Csabának, ahol kifejezetten nehézkes a járás, így is volt. Az elsővel az első ellenőrzőpont után, majd a második ilyennel jóval később, a negyedik (virtuális) pont után kellett megküzdeniük, akkor már lényegesen fáradtabban.
Szépen, tempósan kezdtünk, Erzsi és Csaba is lelkesen itta magába a körülményeket - "szeretek mindent megnézni" (így!) mondta Erzsi, "De örülök, hogy itt lehetek!" lelkesedett Csaba.
Hamar el is érkeztünk az első ellenőrzőpontig, s így nagyjából mindenki felmérhette, mit jelent a terepen hét kilométer. A frissítés jóvoltából ettünk egy kis narancsot és haladtunk tovább, az első nehezebben járható, nagy odafigyelést igénylő útszakaszon. Balázs is, én is néha el-eltünedeztünk párunk mellől a süllyesztőbe - őket megpróbáltuk bakháton
vezetni, mi pedig bele-belecsúsztunk az alattomosan hóval fedett mély barázdákba. Erzsi számára úgy meséltem ezt, hogy képzelje el, hogy óriási nagy rétes tetején megy végig, mi pedig az oldalán megyünk, s olykor belecsúszunk a tepsibe - ez szemléletes volt a számára, rögtön megértette mi történik körülötte.
Ezután a rész után az ember mindjárt megtanulja becsülni az aszfaltot, ami utána következett...
De előbb ellenőrzőpont, Pokoltanya, ahol megint jó szóval vártak bennünket, meg tűzzel és csokival, jól esett itt megpihenni. Közben megbeszéltük, hogy a következő 7 km lényegesen könnyebben járható lesz, megpróbálunk itt jól belehúzni. Így is történt. Közben a kérdezősködés: vajon lesz-e ebből 25 cm hó Szolnokig, mert a fogadást kötöttek a családtagok, s fontos, hogy ki nyeri meg... Hát, itt állt be Balázs egy hóbucka mellé, s az úgy nagyjából derékmagasságig ért neki, elég jó-e így, kérdeztük... bár közvetlen a
hótorlasz mellett meg csupasz volt az aszfalt. Dolgozott a szél tehát rendesen, ezt arcunkban is érezhettük. (Bár én addigra felvettem füles sapim alá a vadonatúj símaszkomat, s csak a szemem látszott ki - "olyat kérek,
amit a bankrablók vesznek" támadtam le az eladót előző nap a sportboltban, aki nyelt egyet, majd segítőkészen kiválasztotta számomra a megfelelő méretet; bevált.)
Az aszfaltos rész egyébként Balázs számára volt holtpont szerintem - s nagyon örült közben a hóbuckáknak, a megyehatár-táblának és még a kalandosan kivitelezett technikai szünetünknek is - ezek mindegyike esemény volt, amely megtörte a monotóniát. Erzsi pedig már hosszan készült a sült szalonnás pontra és nagyon-nagyon örült, mikor megérezte a pont illatát...
Mint mindenütt, itt is nagyon lelkes frissítésben részesültünk, a sült szalonnás kenyér és a tea is remek volt. Újult erővel mentünk tovább.
Az útviszonyok rosszabbra fordultak, de ezzel együtt sem volt nagyon vészes a következő rész, ez egyébként csalóka dolog volt. "Ó, csak ennyi?" kérdezte Csaba és Erzsi, de sajnos, ahogy emlékeztem, valóban volt még hátra egy nehezebb rész. 8 és fél km múlva következett a következő (emberes) ellenőrzőpont, félúton a virtuális ponttal. Ezek nagy mérföldkövek voltak: először Erzsi, majd Csaba is elkezdett fáradni, de a végig hősként kísérő gyermek számára is fel volt adva a lecke. Azzal motiváltam (fejben elsősorban magam), de a többiekkel is ezt beszéltem meg: hogy ha az ötödik pontot, Szolnok csücskét elérjük, akkor már meglesz a teljesítés, mert utána egyre jobb lesz az út és beérünk a civilizációba... és csak mentünk és mentünk és ez a három ember: a két felnőtt látássérült és a bajtársként helytálló gyermek nagyon-nagyot küzdött. És bizony, amúgy elméletice,
felettünk lebegett a feladás szelleme. Nagyon lassan értünk el a virtuális négyes ponthoz. Aztán innen még egyszer ennyi az ötösig, s ott, ha nem csalódom (és nem) édesség vár bennünket, menjünk tovább.
Valahol látóhatár szélén feltűnt egy erdő - ha nem csalódom, azon túl már a pont lesz? vagy nem? de egek, akkor hol van a Máriácska, Balázs te láttad??
lehet, hogy tévednék, s még nem ott tartunk ahol számítunk?! Az égiek megkönyörültek rajtunk, mert olyan formán tévedtünk, hogy biza mindketten benéztük a kegyhelyet - úgy vánszorogtunk el mellette, hogy fel se tűnt... és szerencsére az erdőn túl már lassan tényleg a pont következett.
Erzsi és Csaba fejében eldőlt (hogy dacára az ólálkodó gondolatnak) nem adják fel a túrát. a Pontőrök tőlem érdeklődtek a többiek felől, ki van még kint a terepen, én válaszolni persze nem tudtam, csak sejtettem: mi vagyunk az utolsók mára. Telefonos egyeztetés után mondták, akkor ők mennek is, nekünk pedig jó utat...
És nekiindultunk, s jön az újabb mélypont: Erzsi lába begörcsöl, menni akar, de csak vánszorog. Az utat nem érzi könnyebbnek, pedig jobb már, csak a kitartóan hulló hó belepte már a kitaposott nyomokat... Csaba aggódik Erzsiért. Én pedig a hóesést és a lassan szürkületbe forduló időt nézem és aggódom mindenkiért. Jó lenne még a teljes sötét beállta előtt "főút szélén sétálunk két látássérülttel meg egy gyerekkel" etapot teljesíteni. És
Balázzsal összevillan a szemünk és elérti a gondolatom és (itt is) nagyot alkot. Megyünk. Néha a család szokta mondani rám, hogy hajcsár vagyok - talán Erzsi már megérti, hogy miért. Ezer bocs, muszáj volt.
A fénysorompónál sötétedett ránk. Az égiek segítségével, úgy tűnik, megnyertük.
Még két kili, lassan görbülnek a fények, az ott már a felüljáró, azaz a vége. Az alattomos lépcsőt lezárták a szolnoki közterület-fenntartók, fel sem merül a gondolat tehát, hogy ott menjünk-e le.
S ez már a műintézmény, a Víg Bakter, s az ajtón egy nagyon elcsigázott, de nagyon boldog és büszke csapat vánszorog be (még az eltörölt szintidőn is belül!!). Nagyon nagyot, jócskán erejükön felül valót vállaltak be és teljesítettek ma, megérdemelte a tapsot Erzsi, Csaba és Balázs is. Gratulálok a teljesítéshez!
A szervezőknek pedig köszönet mindenért. Szeretek ide jönni, nem véletlenül.
( L.L sporttárs engedélyével)
