Természetjáró arcképcsarnok

Balogh Ernő dr. (1882-1969)

A geológus Balogh Ernő tanulmányait a kolozsvári egyetemen végezte el. Az első világháborút követően négy évig volt hadifogságban, majd 1920-tól 1940-ig természetrajz-földrajz tanárként tevékenykedett, 1941-1959 között pedig a kolozsvári egyetem ásvány és kőzettani tanszékét vezette.

Oktatói és nevelői tevékenységén kívül az Erdélyi Múzeum Egyesület természettudományi szakosztályának titkára később elnöke, valamint az Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke volt. Kiemelkedő eredményeket ért el mineralógusként Erdély ásványainak, különösen a barlangokban előforduló lublinit képződmények vizsgálatában. Tanulmányozta és ismertette a Bihar-hegység északi részének kőzettani és földtani viszonyait, olyan barlangok geológiai feldolgozása fűződik a nevéhez, mint a Meziádi -, a Komarniki - és a Szarvas–barlangé. Ezen a területen végzett munkásságának tudományos összefoglalója 1969-ben megjelent a Cseppkő világa címmel. A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat tiszteletbeli tagja volt.

Közel hatvan esztendős tevékenysége alatt sikerült a tudományos kutatást, az ismeretterjesztést és az oktató-nevelő munkát teljesen összhangban végeznie. Kitűnő fényképész volt, több mint 100 felvételtele jelent meg Erdély különböző szépséges tájairól.

Dornyay (Darnay) Béla (1887-1965)

Keszthelyen és Tatán végezte el az elemi iskolát, tandíjmentességet élvezve. Mint árva gyermek, jó tanulmányi eredményéért elnyerte a gróf Esterházy Győri Árva-alap 80 koronás ösztöndíját. Így került két osztálytársával 1901. szeptember 27-én Vácra, a Piarista Gimnáziumba. Középiskolai tanulmányait követően Budapesten teológia szakra járt, majd pappá szentelték 1910 júniusában.

Tanított Rózsahegyen (Liptó vármegye), Veszprémben és Magyaróváron. Itt ismerkedett meg Sándor Annával, akit miután 1921-ben kilépett a piarista rendből, feleségül vett. 1923-tól 1940-ig Salgótarjánban a gimnáziumban tanár, ahol ezekben az években megteremtette a város múzeumának alapját.

A nyári hónapokat 1909 és 1938 között leggyakrabban Tatán töltötte. 1912-től tárgyi gyűjteményével megalapozta az 1938-ban megnyitott tatai piarista múzeumot. Ezekben az években folyamatosan jelentek meg írásai a város hetilapjában a Tata-Tóvárosi Híradóban. Az Englander Kiadó rendszeresen közölte kisebb tanulmányait és várostörténeti munkáit, de a Magyar Nyelvőrben, az Ifjúság és Életben, a Természettudományi Közlönyben is olvasni lehetett munkáit.

A Tata-Tóvárosi Híradó 1939-től nem jelenhetett meg, így Dornyay Bélának is megszűnt a kapcsolata Tatával. 1940. július 1-jétől visszahelyezték szülővárosába muzeológusnak, a Balatoni Múzeumba. 1942-ben a Magyar Királyi Belügyminisztériumtól kérte a megjelent származást igazoló törvények miatt nemesi származásának igazolását. Ekkor változtatta meg a nevét az ősi Darnay alakra. A második világháború után kinevezték a Balatoni Múzeum igazgatójának. A keszthelyi évek alatt írta és kiadatta a Balatoni Múzeumi Értesítő című kiadványt. Ebben az időben tette teljessé kutatásaival a Balaton környékének feltárását (pl. Nagyvázsony és környékének útikalauza. Veszprém, 1963). 1964-ben Tatán személyesen átvette a város helytörténeti kutatásáért járó díszpolgári oklevelet.