Belső utakon az Országos Kéktúrán

Júliusig kellett várni, hogy visszaérkezzen az első megújult igazolófüzet az MTSZ országos központjába. Ha már itt járt nálunk Pongrácz Levente, hogy átvegye a teljesítőknek járó jelvényt, a Turista Magazin kérdezett tőle pár dolgot a túrájáról.

Honnan hallottál a kéktúráról?

Pongrácz Levente: A kéktúrával már kissrác koromban megismerkedtem, amikor a szüleim otthon nézték a Rockenbauer Pál készítette Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozat epizódjait. Szerintem már ekkor el lett bennem ültetve ez a mag, a vágyódás ennek az útnak a végigjárására. Ez az álom 19 éves koromig szunnyadt bennem, amikor a Rockenbauer Pál-féle sorozatra újból rábukkantam, és háromszor néztem végig az összes részt. Ekkor döntöttem el, hogy én is megcsinálom a kék utat, egyedül. Számomra a legfontosabb az volt, hogy egy belső utat járjak végig. Ki akartam próbálni magamat, a magányt, az akaraterőmet, a kitartásomat. Ezt követte az a cél, hogy az országot és a tájakat megismerjem.


Mikor kezdted és fejezted be a túrát, és mennyi ideig tervezted, készítetted elő az utadat?

P. L.: Gondolatban egy évig tervezgettem az utamat, és ezalatt lelkileg készítettem fel magamat az indulásra. Közben rendszeresen túráztam, naponta futottam. Mivel idén június 1-jén, egy pénteki napon fejeztem be az iskolámat, adta magát, hogy harmadikán, vasárnap utazzak el Hollóházára, és hétfőn, június 4-én induljak el a kéken. Ez így is történt. Az ezt követő 32. napon, július 5-én jutottam fel az Írott-kőre. Az utam nem sikerülhetett volna édesanyám, sok szerettem és a barátaim támogató ereje nélkül.


Miket vittél magadra az útra, és miként változott (csökkent) a hátizsákod mérete? Melyek voltak azok a dolgok, amelyek végül feleslegesnek bizonyultak, és mire volt végig szükséged?

P. L.: A tárgyak, amelyek végig velem voltak az úton: polifoam, hálózsák, sátor, 3 pár zokni, bakancs, túranadrág, pamut hosszú ujjú ing, 1 pulóver, esővédő pelerin, törülköző, ragtapasz, pipa, 3 palack víz (4 liter), térkép (a kéktúráról kiadott 2 kötetes, spirálos térkép), kisolló, csipesz (a kullancsok kiszedéséhez), bögre, kanál, kés, egy dobozban élelmiszer 2-3 napra, tisztasági eszközök, bélyegzőpárna, toll, jegyzetfüzet és persze az igazolófüzet. Tárgyak, amelyektől megváltam útközben: részletes, tájegységenkénti turistatérképek, váltóruha, kis bogrács, furulya, angol szókártyák, balta, az Erdészeti növénytan című tankönyvem, gumipókok, 15 méter kötél. Indulásomkor Hollóházán a vízzel és az élelmiszerrel együtt 20 kg-os volt a hátizsákom. Ezt Bánkúton, Hollókőn majd Nagymaroson folyamatosan csökkentettem úgy, hogy a Dunától már csak kb. 14 kg-os volt a hátizsákom súlya. Az utolsó egy hétben ezt ismét csökkentettem, ezért hazafelé már legfeljebb csak 10 kg-os lehetett.


Mi tetszett a legjobban, melyek voltak a kedvenc szakaszaid?

P. L.: Az útvonalban az erdős részek, az ember nyomától érintetlen természeti helyek tetszettek a legjobban. Nehezek voltak az aszfaltutakon vezetett, fárasztó, monoton szakaszok, valamint sokszor jelentett problémát a vízvételi helyek és az étkezési lehetőségek hiánya. A legnagyobb kihívást a szélsőséges időjárás jelentette, Dédestapolcsányban a falu közepén hömpölygő, megáradt Bán-patak, a Mátrában és a Bakonyban a három napon át szakadó eső és a ki nem száradó bakancs, máskor meg a tűző nap. Bár úgy gondolom, hogy jó fizikai állapotban voltam az induláskor, a bakancsom és a hátizsákom bejáratott volt, mégis nagyon sok nehézségem volt a mindennapos, fárasztó, hosszú gyaloglással. A lábamon és a vállamon a sebek és a vízhólyagok nem tudtak begyógyulni. Ezt előre nem gondoltam, hogy mindezt összevetve ez ilyen nehéz lesz, erre tulajdonképpen nem is lehetett otthon felkészülni. Számomra azok a szakaszok voltak a legszebbek, amelyek eddig még ismeretlen helyekre vittek: a Visegrádi- és a Budai-hegység, a Pilis, a Vértes, a Bakony. Örülök, hogy az utam során sok érdekes emberrel (akár túratárssal, akár helybéli emberekkel) ismerkedhettem meg. Mindig segítőkészek voltak velem. Voltak, akik vendégül láttak, vagy megmutatták a falujuk nevezetességeit, meséltek az életük utazásairól. Volt biciklis túratárs, akivel egy napon többször is találkoztunk, előzgettük egymást, majd búcsúzóul egy bélyegzőpontnál üzenetet hagyott nekem, faágakból kirakva a nevemet a földre.


Sok kéktúrázótól halljuk, hogy miután befejezték, máris a folytatást tervezik. Nálad is ez a helyzet?

P. L.: Igen, lélekben már az Írott-kőn vagyok, és kezdem a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát.

MTSZ, Turista Magazin